Kerékpárral a Tisza-tavon, 5. nap - Hortobágyi Nemzeti Park, Hortobágy (2009.08.18.)

Következő kiruccanásunkig ezek a képek tartják bennem a lelket... és a meleget. :)

Ötödik nap reggelén szokás szerint korán keltünk, hosszú nap állt előttünk. Békés, boldog reggel volt ez, olyan jó volt a kis tó partján ébredezni! :)

Kilátás a sátorból

Úsztam két hosszt a strand úszómedencének csúfolt építményében, kicsit áztunk a termál vízben (közben végigvakartam a szúnyogcsípéseimet), reggeliztünk egy kiadós rántottát a camping éttermében, majd útnak indultunk. Irány a Hortobágyi Nemzeti Park!
A mai program az én kedvemért került bele a tervbe, ugyanis azt mondtam Putyónak, hogy ha már ilyen közel leszünk a Kilenclyukú hídhoz, muszáj megnéznünk!

3/4 10-kor már ott is voltunk a Hortobágyi Nemzeti Park nyugati kapujában/fogadójában. Váltottunk napijegyet, vásároltunk képeslapokat, egyeztettünk az itt dolgozó hölggyel, hogy merre érdemes menni és merre nem, illetve jeleztük neki, hogy mindenképpen szeretnénk megnézni a Meggyes csárdát, legyen nyitva, mire odaérünk (erre előző nap a Tiszavirág tanösvénynél hívták fel a figyelmünket, hogy okvetlenül szóljunk, mert nincs mindig nyitva a csárdamúzeum). A hölgy megadta a gondnok telefonszámát, hogy vele egyeztessünk időpontot.

Több flakon vízzel felszerelkezve, vastagon bekenve magunkat naptejjel, nekivágtunk a forró Hortobágynak.

Fullasztó hőség volt, árnyék sehol, sehol senki, csak mi ketten, zötykölődtünk a poros földúton.

Kb. egy órát tekertünk így a semmibe, látnivaló nem sok volt. Nádas és puszta és száraz fű és kopár fák. A távolban égett a Fekete rét.

Egyszer találkoztunk egy nagy madárcsapattal, egyből meg is komponáltam a jelenetet: mondtam Putyónak, hogy én lemaradok, ő pedig menjen előre, le szeretném fotózni, ahogy felzavarja azt a sok madarat. A képen végül nem jön át annyira jól, mint ahogy éleőben kinézett. :)

Nagyjából egy óra elteltével elértünk a Donga-úthoz. Ott felhívtuk a Meggyes csárda gondnokát, hogy kb. másfél óra múlva megérkezünk, nyissa ki a házat.

A hortobágyi Donga-út kb. 1 km hosszú pallóút, ami a Fekete rét nádas mocsarába vezet be, ami egyébként járhatatlan. Az út végén van egy madár-megfigyelőtorony. Az út elején egy tábla figyelmeztet, hogy halkan közlekedjünk, suttogva beszéljünk, fel ne zavarjuk a környéket.

Eleinte így is indultunk. A mocsár helyett azonban egy kiszáradt szikes föld volt alattunk, és sehol egy madár, sehol egy lélek.

Szikes föld

Az út totálisan el van hanyagolva, végig benőtte a nádas, néhol be van szakadva, kísérteties és elhagyatott. Kb. fél órát sétáltunk a kilátóig,

ahonnan körbenézhettünk a semmiben. :)

Az egyik legnagyobb látványosság a bagolyköpet volt. :)

Próbáltunk a távcső végén valami érdekeset keresni, de nem találtunk semmit. A távolban egy épületre sejtettük, az lehet a Meggyes Csárda. Picit hűsöltünk az árnyékban, élveztük a szellőt, aztán kisétáltunk. Kifelé videót is készítettem a benőtt pallóútról, engem annyira lenyűgözött a hangulata. :) 

Mikor elértük a távolból látott épület-együttest, rájöttünk, hogy az még csak a Górés tanya. Itt egy madárkórház üzemel, vadmadarak megmentésével foglalkoznak. Ezt visszafelé terveztük megnézni, így hajtottunk tovább. Fel, s alá, oda és vissza... eltévedtünk. Mire megtaláltuk a helyes utat, nagyon bele kellett húznunk, mert már késésben voltunk.

S közben hevesen tűzött le a nyári nap sugára az ég tetejéről a Bece kobakjára. Hiába a sapka, a naptej, a víz, kezdtem igencsak rosszul lenni, alig vártam, hogy valami hűs, árnyékos helyre érjünk.

Az út rázós volt, főleg ekkora sietségben. Áldottam az eszemet nagyon, hogy kölcsönkértem Putyó egyik bélelt bringás rövidnadrágját és felhúztam a szoknya alá, sokat visszavett a rezgésből, kímélte a fenekemet. Eddig nem voltam a híve az ilyen ruhadaraboknak, de most be kellett látnom, hogy igencsak hasznos öltözet.

1/4 1 körül értünk a Meggyes csárdához, egy másik párocskával együtt. A ház már nyitva állt, a gondnok várt minket.

Meggyes csárda

Ez az épület 250 éves, de már azelőtt is egy csárda állt a helyén, ami porig égett. Mivel a Sóút mentén helyezkedik el (mi is azon tekertünk egészen idáig), kedvelt tanyája volt a betyároknak.

Ahogy belépünk, egyből a konyhában találjuk magunkat,

innen balra nyílik egy lakószoba,

jobbra a "csárdaszoba".

Tényleg nem egy nagy helyiség. Egy kemence, néhány asztal, egy cimbalom és a pult. A hangulata viszont fantasztikus. Elképzeltem, ahogy ülnek a betyárok, kereskedők, iszogatják a borukat és szól a cimbalomzene. Ha alkalomadtán verekedés tört ki, a kocsmáros biztonságban volt, hiszen az egész pult egy rács mögött volt (ezt hívják kármentőnek), ő ott meg tudta húzni magát.

Előző nap a Tiszavirág tanösvénynél ajánlották nekünk, hogy vigyünk elemlámpát, nyittassuk ki a pincét is. Állítólag van ott egy titkos járat, vagy ajtó, amin keresztül a betyárok menekültek, ha jöttek a pandúrok. A gondnok ki is nyitotta nekünk, de nem volt lent semmi érdekes, ellenben jó hűvös volt. :) A gondnok nem volt egy beszédes ember, de ha kérdezgettük, akkor válaszolt, mesélt.

Meggyes csárda gondnoka

Megnyitott nekünk egy másik helyiséget is, ami most gondnoki szoba, de annak idején a nagyszülők lakták. Itt is régi volt a berendezés és a bútorok. Ő egyébként a közelben lakik, néhány kilométerre van egy tanyája, ami mellett később el is haladtunk és lefotóztuk a tehéncsordáját. :)

Egy kicsit diskuráltunk még a másik párral is, akik szintén kerékpárral jöttek, de kiderült, hogy csak alkalmi bringások. Adtunk egymásnak egy-két tippet, hogy mit érdemes még megnézni, majd elváltak útjaink.

Következő célunk a Hortobágyi Halastavak volt. 14:00-kor indult egy kisvasút, megint bele kellett húznunk, hogy időben odaérjünk. A múlt század végén ez a vasút még halszállításra szolgált, most turisztikai eszközként használják.

Végigzötyög a tavak mentén, a végállomásán pedig sétálgatni lehet, megmászni egy-két madár-megfigyelő tornyot.

Igaza volt a párocskának, hogy ez vonattal nem egy nagy szám. Ők is, és a vasúton dolgozó egyik srác is azt ajánlotta, hogy inkább tekerjünk vissza bringával, jobban be lehet járni a környéket. Így nem maradtunk a végállomáson, hanem vissza is zötykölődtünk, és bementünk kerékpárral. A srác ajánlotta figyelmünkbe a negyedik halastavat, ahol épp rengeteg madár volt, ugyanis lecsapolták, lehalászás volt.

Komótosan visszatekertünk, megcsodáltuk az útmenti bivalyokat (nagyon cukik voltak!),

megmásztunk minden madárlest, majd végül elértünk az említett tóhoz. Itt egy hosszú pallóút végén egy kis kunyhó található, ahonnan kukkolni lehet a madarakat. Rátapadtunk a gyékénnyel bevont falra, lopakodtunk, suttogtunk, hogy észre ne vegyenek minket. :)

Így sikerült is egy-két remek képet készíteni a fattyúszerkőkről, akik a falon üldögéltek.

Mikor aztán észlelték a jelenlétünket, óriási hisztit csaptak.

Ahogy elértünk a kis kunyhóhoz, olyan látvány tárult a szemünk elé, amilyen még sosem: több ezer madár volt tavon, különböző fajtából!

Csodaszépek! ...és mekkora hanggal voltak! (az alábbi videó csak a hangzavar érzékeltetésére szolgál, a képminőség silány, úgyhogy hangot rá!)



...és felszálltak, és leszálltak, és csapatostul köröztek! Ilyet csak a Spektrumon látsz, vagy a
 National Geographicon!

Ezzel a látvánnyal nem lehetett betelni, csak néztük tátott szájjal. Órákat is el tudtunk volna itt tölteni. Én úgy éreztem magam, mint aki egy mesébe csöppent. Nem hittem el, hogy ilyet láthatok. :) Egy darabig lestük őket lelkesen, majd fájó szívvel, de indultunk tovább.

A nap már kevésbé tűzött, sőt, a hátunk mögött viharfelhők gyülekeztek, a távolban láttuk, hogy szakad az eső. Latolgattuk az esélyeinket, vajon merre halad, bőrig ázunk-e.

Zötykölődtünk tovább a poros, rázós úton, néha megálltunk fotózni, inni, egyre elcsigázottabbak voltunk.

Volt már olyan is, hogy csodaszép képet és kompozíciót láttam, de már nem álltam meg fényképezni, szerettem volna célba érni. 17:45-re végül elértük Hortobágy városát és egyszercsak ott álltam a Kilenclyukú hídnál a csepergő esőben. Még nem adták át teljesen, tartottak a felújítási munkálatok, de már majdnem kész volt. Mellette volt egy kis ponton híd, amiről remek fotókat tudtunk készíteni.

Olyan régóta akartam már látni a Kilenclyukú hidat (fogalmam sincs, honnan ez a vonzalom), és olyan szép volt, hogy egy kicsit el is érzékenyültem és az örömtől könnybe lábadt a szemem. :) Nagyon boldog voltam, hogy ott lehetek!

Sokmindent szerettünk volna megnézni Hortobágyon, de mire odaértünk már bezárt minden. Putyó úgy tervezte, hogy ugyanezen az útvonalon megyünk haza is. A gondolattól, hogy még 60 km-t kell ma tekerni a korom sötét Hortobágy rázós útjain, nem voltam valami lelkes. Szerencsére Putyónak eszébe jutott, hogy itt vonat is jár, ami több, mint valószínű, hogy Tiszafüreden is megáll. Megkerestük az állomást és megnéztük a menetrendet. Több vonat is ment még aznap, ami jó volt nekünk, az utolsó este 1/2 10 körül. Hurrá.

Még itthon kinéztem a Kilenclyukú híd mellett található Hortobágyi Nagycsárdát és megbeszéltük, hogy ott mindenképpen enni fogunk.

Kicsit szégyeltem bemenni, hiszen a bőröm fénylett a naptejtől, amibe beleragadt az út pora, a lábam pedig egy merő mocsok volt. Végül helyet foglaltunk az udvaron, szólt a cigányzene és böngésztük az étlapot. Mi tagadás, nem olcsó hely és még kajajegyet sem fogadtak el. Nagyon éhesek voltunk, rendeltünk hát levest, főételt és egy üveg bort. Kb. fél óra várakozás után megjelent a pincér a főétellel. Kérdésünkre, hogy mi lesz a levessel, annyit mondott, hogy "ja!" (semmi bocs), hátat fordított és visszavitte a kaját. Putyó ettől nagyon berágott, hiszen biztos volt benne, hogy a leves után ugyanezt a kaját fogják nekünk visszahozni, ami már nem lesz friss, plusz bevágják a mikroba. Hát így is történt. Megkajáltunk, de eléggé elment a kedvünk a helytől. A csárdától és a főztjüktől egyáltalán nem voltunk elájulva, egy csomó pénzünk odalett és rájöttünk, hogy nem is lesz elég a hátralévő napokra. Felhívtam Anyut és megkértem, utaljon egy kis kölcsönt a számlámra.

Végül az utolsó vonattal mentünk vissza Tiszafüredre. Hortobágyon még álltunk vagy fél órát, mert a szemközti szerelvény késett, be kellett várni. Én már alig vártam, hogy visszaérjünk, na nem mintha pihe-puha ágy várt volna. :) Egyszerűen felemelő volt megtisztálkodni, lemosni magamról a több réteg koszt és naptejet. Bár matracunk már nem volt, mert tönkrementek az elmúlt napokban, a puszta földön aludtunk, mégis ezen az estén aludtam végre egy igazán jót! :)

Mai megtett távolság: kb. 60 km

Kerékpárral a Tisza-tavon, 4. nap - Tiszafüred, Tiszavirág Ártéri Sétaút (2009.08.17.)

Negyedik nap reggelén Putyó ébresztett és lelkesen újságolta, hogy felfedezett egy kis tavat a kempingben. Hamar meg is lestük közelebbről és találtunk egy ideális sátorhelyet a partján.

Elmentünk ázni egyet a termálmedencébe és közben kiterveltük a költözést. Kb. 8:00-ig fürdőztünk a német nyugdíjasokkal, én végigvakartam csípéseimet, majd összekaptuk magunkat és közöltük a portán, hogy mi költöznénk. Semmi akadálya nem volt. :)

Kipakoltuk a "hálószobánkat", amit lehetett, azt rá a bringára, majd megemeltük a sátrat és átsétáltunk vele az új helyünkre, egy kis reggeli látványosságot nyújtva a kemping lakóinak. Miután elfoglaltuk lakhelyünket, már lényegesen elégedettebbek voltunk mindennel. :)

Úgy döntöttünk, ma nem kerekedünk nagyobb túrára, inkább pihenünk. Tartottunk egy nagy bevásárlást, bejártuk a környező közérteket, mert mindenáron eldobható grillezőt akartam venni, de sehol nem volt.

Ezután kimostuk a ruháinkat, mert hogy mosógép is volt ám a kempingben. A női zuhanyzóban valami nagyon modern, pénzbedobálós, a férfi zuhanyzónál pedig régi, Hajdú típusú, külön a mosógép, külön a centrifuga. Ezt választottuk. :) Sikeresen kimostuk minden szennyes ruhánkat és megállapítottuk, hogy ha minden kemping ilyen jól felszerelt lenne, akkor nem is kéne ennyi göncöt cipelnünk magunkkal.

Betekertünk a városba is körülnézni, beszerezni még egy-két hiányzó dolgot, mint pl. műanyag tányér, vagy tálca.

Délután elgurultunk az 5 km-re lévő Szabics kikötőhöz, ahonnan a Tiszavirág Ártéri Sétaútra lehet átkelni. Körbenéztünk, elolvastuk az ismertető plakátot, ahol írták, hogy van odaát két remek piknikező hely is. Ezen felbuzdúlva visszamentünk a kempingbe, felpakoltuk magunkat elemózsiával és így tértünk vissza a kikötőbe. Itt kis motorcsónakon viszik át a látogatókat a túlparta, ahol annyi időt tölthetsz, amennyit csak akarsz, ők egészen este 1/2 8-ig vannak ott.

Talán a hétfőnek volt köszönhető, hogy nagyjából senki sem volt odaát, csak néha találkoztunk egy-egy emberrel. A szigetet egy kis patak szeli ketté, ami tele van vízililiommal.

Nagyon szép és békés hely. Mivel már nagyon éhesek voltunk, le is telepedtünk egy szimpatikus kis tisztáson és falatoztunk egyet. Teli gyomorral jobban esett a séta. :) A sziget egyik felén volt egy madárvárta, a másik felén egy erdőben vezető sétaút, melynek mentén információs táblák bemutatják a tiszavirágok (kérészek) életét.

Az út végén egy másik madárvárta és egy kis tó várt minket, ahol 4-5 csónak áll készen egy romantikus ringatózásra.

Putyóval választottunk egy ladikot és vízre szálltunk. A kis tó felszínét rengeteg vízililiom borította, sehol egy teremtett lélek, csak a csend, a szikrázó napsütés, és mi ketten.

Megragadtuk az evezőket és próbáltunk boldogulni velük. Bénáztunk rendesen. :) Végül Putyó megkért, hogy én inkább ne evezzek, és ő küzdött az irányítással. :) Felettébb romantikus volt. :)

A szigetről úgy tudsz visszajutni a kikötőbe, hogy lemész a partra, álldogálsz, vársz, és egyszer csak észrevesznek a túlparton és érted jönnek.

Nem tudom, mennyire tartják számon, most  tőlünk kérdezték, hogy van-e még valaki odaát.

Délután még időben visszaértünk, hogy egy kicsit strandoljunk is. Úszkáltam egyet az úszómedencében, majd csatlakoztam Putyóhoz a termálfürdőbe. Amerre jártam, az emberek jól megnézték az összecsípkedett lábamat, amin már lila színben pompáztak a csípések, úgy szétvakartam. :(

Ez után a szupi nap után még este sikerült összemorognunk, ugyanis valamit nagyon kerestem a sátorban és közben a borotvám, aminek leesett a fejvédője, kiszaggatta Putyó matracát, ami egyébként még egy 500 Ft-os strandmatrac volt, amiből tavaly hármat vettünk, és azóta egész jól bírta. Egyik már Poroszlón megadta magát, amin Putyó aludt, az már egy pótmatrac volt. Felajánlottam a sajátomat, de nem volt hajlandó elfogadni. Végül egy idő után megbékéltünk, és egy asztalnál gyertyafényes vacsorát csaptunk. Utána játszottunk Carcassone-val, közben elkortyolgattunk egy üveg bort és hallgattuk a mellettünk lévő lakóbuszból kiszűrődő ütemes ágynyikorgást. :)

Putyó végül a földön aludt, de reggelre az én matracom is megadta magát. :)